Azt mondják, napjainkban az információ az egyik legértékesebb kincs. A probléma azonban nem az, hogy ne lenne belőle elég. Ellenkezőleg. A gond sokkal inkább az, hogy néha túl sok is az az információ, ami bennünket körülvesz, s az ember alkalmanként nem tudja, melyiket válassza a sok közül. Olykor még az is előfordulhat, hogy belefárad a keresgélésbe, és nem jut már ereje egy-egy újabb információmorzsáért lehajolni, s úgy hoz döntést, hogy nem járja alaposan körül a témát, noha a lehetősége meglenne rá. Pedig igen tanácsos ilyenkor is venni még egy mély lélegzetet, és elvégezni a kutatómunkát, mert nem egyszerűen jobb döntést hozhat így az ember, hanem kellemetlen csalódásoktól is meg tudja magát óvni.
Nem járt volna pórul az Európai Bizottságnak az a lelkes és nyilván jó szándékú politikai munkatársa sem, aki a napokban a demokrácia ügyében akart kitanítani bennünket, ha kritikája megfogalmazása előtt alaposan körülnéz. A dolog úgy történt, hogy az elmúlt héten a Konrad Adenauer Alapítvány egyik nemzetközi vezetőképző programjának keretében – amely egyébként remek volt – találkozni tudtunk számtalan, különböző európai uniós intézményeknél dolgozó szakemberrel. Mint viszonylag világlátott ember, aki többek között a Bizottságnál is dolgoztam, mindig nagy várakozással tekintek az ilyen találkozások elé, hiszen mindenkitől lehet tanulni, s különösen igaz ez Brüsszelben, ahol a világ minden tájáról találhatóak igen pallérozott elmék.
Nos, az egyik ilyen beszélgetés, mondhatnám kissé pikírten, hogy „szeminárium” során
a Bizottság politikai munkatársa úgy gondolta, elmagyarázza a nemzetközi hallgatóság számára, hogyan is készül a demokrácia.
Az eleje simán ment neki. Elmondta, hogy szükséges hozzá többpártrendszer, szabad választások, médiaszabadság, és persze a szabad, civil társadalom, amelyben megtalálhatóak a „watchdog”-nak csúfolt NGO-k, amelyek időnként az ország állapotáról más NGO-knak, vagy úgy általában a nemzetközi közösségnek jelentenek, és így tovább.
Ekkor a kurzus egyik afrikai résztvevője jelezte, hogy amit a „szeminárium-vezető” elmondott, az mind nagyon hasznos, de ő, aki egyébként választott politikus a hazájában, azt gondolja, hogy a demokrácia fogalma csak adott állam társadalmába ágyazottan, s nem attól függetlenül értelmezhető. A bizottsági munkatárs kicsit kapkodott ugyan levegő után, de gyorsan úrrá lett érzelmein, s elmondta, hogy többféle demokrácia-modell létezik, s ők nem akarják a magukét rákényszeríteni senkire, s elfogadják, hogy Európán kívül alkalmanként máshogy mennek a dolgok, s ennek ellenére mégis lehet egy állami berendezkedés demokratikus.
Ó, gondoltam, ez aztán a felvilágosult gondolkodás! Mi meg esetenként – nyilván a kellő információ hiányában – mindenfélét gondolunk itt a vélemény-hegemóniáról, s aztán kiderül, hogy a Bizottság politikai munkatársai meg tekintettel vannak társadalmi-történelmi meghatározottságokra, kulturális hagyományokra, népakaratra, helyi szokásokra meg más effélékre, s mindezzel együtt is demokráciának ismernek el országokat! Keblemre, magyar! Itthon vagyunk! Hát kéz a kézben mehetünk előre a Bizottsággal, nincs is semmi nézetkülönbség közöttünk!
„Na de!” – folytatta a tisztviselő, sanda oldalpillantásokat vetve rám, tudva, hogy magyar vagyok –
„Van ám a demokráciának egy olyan felfogása is, amelyet az Unión belül látni szeretnénk.”
Ez pedig a fentiek szerinti, s ennek bizony nem minden tagállam felel ám meg.
„Ejnye”, mondom, akkor én itt valamit nem értek. Hát én úgy tanultam az egyetemen – pedig ráadásul Belgiumban jártam ki egy részét –, hogy ha az előírt feltételek mindegyikének megfelel az ember, akkor megfelel az egész előírásnak is. Mondom, megpróbálom már, hogy hol van itt a hiba, s megkérdeztem tőle, hogy Magyarországon szerinte demokrácia van-e. Szó benn akad, hang fennakad, némi levegő után kapkodás, majd érkezik a frappáns válasz: ő nem mondhat itt a szemináriumon magánvéleményt, mert ő egy uniós tisztviselő, mondjam meg én, hogy demokrácia van-e odahaza.
Hát, mondom, az valóban derék, hogy hivatalos minőségben nem mond az ember magánvéleményt. Ez felettébb helyes. Úgyhogy akkor mint szakember a szakemberrel nézzük végig, hogy mindazok a szempontok, amelyeket felsorolt, megvannak-e, s láthatólag megvannak Magyarországon, így kétség sem férhet hozzá, hogy mi bizony demokráciában élünk ott a Kárpát-medencében.
Erre ő: „Hohó! Nem megy ám az olyan gyorsan! Mert lehet, hogy ezek a feltételek megvannak, de mi lesz a kisebbségek jogainak védelmével?!”
Na, gondoltam, a saját lovát csak a kupec dicséri, úgyhogy felhívtam a figyelmét, hogy van a hallgatóság soraiban olyan, aki erről a kérdésről nálam hitelesebben tud nyilatkozni. Meg is kértem a programunk szerb résztvevőjét, hogy ugyan, legyen olyan jó, s mondjon már néhány szót arról, milyen nálunk a szerb kisebbség helyzete.
A szerb kollegina elmesélte a plénum előtt, hogy Magyarországon virágzik a szerb kultúra, saját iskoláik vannak, szabadon tudják a nyelvüket használni, bátran megvallhatják a vallásukat, ápolhatják kultúrájukat, sőt ez nemcsak a déli országrészben van így, hanem még Budapesttől északra, Szentendrén is, amely egy festői kisváros, történetesen jelentős ortodox szerb lakossággal...
Szegény bizottsági tisztviselőt majd szétvetette a méreg. Ő ezt nem tudta. Ó, mondom, semmi gond, azért jöttünk, hogy tanuljunk egymástól.
Az uniós intézményeknél okos emberek dolgoznak, akiknek nem kell minden információt többször elmondani ahhoz, hogy megjegyezzék. Szerintem ez a kolléga is megtanulta a leckét.
Biztos vagyok benne, ha legközelebb valamilyen társaságban Brüsszelben felmerül a kérdés, hogy „na de mi a helyzet a kisebbségekkel Magyarországon?!”, ez a tisztviselő kollega maga fogja elmondani mindazoknak, akik nem ismerik Magyarországot, nem jártak itt, nincsenek tapasztalataik sem rólunk, sem a hazánkról, de kritikát azért megfogalmaznának, hogy Magyarországon a kisebbségek helyzete bizony rendben van.
Nyitókép az Együtt, Szabadon - Magyar Cigány Hősök című tablókiállítás a megnyitó napján Budapesten, a Terror Háza Múzeum előtt. Fotó: MTI/Soós Lajos